A nagy távolságok dacára fennálló technikai és stílusbeli egységesség, illetőleg az azonos koncentrálódási körből való szétszéledés eseteivel állunk szemben. Amennyire a ma rendelkezésünkre álló régészeti kutatásokat gyenge publikációiból ismerjük, a népcsoportok kialakulása nem egészen egyszerű dolog és nem is azonos az összes csoport leválásának tekintetében.
Kialakulásuk fő tényezői a következők:
1. Nyersanyag begyűjtő telepek szervezése gazdaságilag fontos vidékeken,
2. a 9. század elején megalakult kazár-zsidó közigazgatás hatásköre alól kivonulás a peremterületekre, vagy azokon túl fekvő védett helyekre,
3. a honfoglalásban résztvevő és részt nem vevő törzsek szétválása és végül
4. a több évig tartó előkészületek végrehajtása.
Ezek a fázisok természetesen csak a legfontosabbak voltak, amelyekhez más körülmények is társultak, mint pl. a karaván-kereskedelemben való eddigi közös szereplés bizonyos irányú megosztása.
A honfoglalásban résztvevők tárgyi hagyatéka (fegyverzet,fémműves alkotások, felszerelések) igen feltűnő különbségeket árulnak el a szóban forgó, visszamaradt magyar csoportok eddig ismert tárgyi hagyatékától. Az utóbbi csoportokból csaknem teljesen hiányzik a kétélű normann kard, amely a honfoglaló csoport hagyatékának nagyon gyakori része. Mindez azért lényeges kérdés, mert e csoportok nemesfém hagyatéka egyébként egy és ugyanazon koncentrálási munka minden nyomát magán viseli. A kijevi Arany Kapunál eltemetett rangos magyaroknak is ilyen kétélű normann kardja volt, markolatán ezüst, palmettás lemezborítással.
A honfoglalásban résztvevők hagyatékában a normann kétélű kard éppen olyan gyakori, mint a pusztai könnyűlovassági szablya. A pusztai könnyűlovassági és nyugati nehézfegyverzet (kétélü pallós, lándzsa) egyidejű kifejlesztése, és a velük kapcsolatos kétféle taktika betanítása kimondottan a honfoglalás előkészületeihez tartozott. A visszamaradt törzsek azonban ennek a kétféle taktikának begyakorlásában nem vettek részt.
Technológiai vizsgálat eredményeként elmondható, hogy a 889-től időben visszafelé haladva, 30-35 éves időtartamra jellemző a fegyverkezés és azok használatának betanítása. Olyan hihetetlenül magas technikai színvonalú alkotások, mint a két rakamazi ezüstkorong, vagy a Szolnok-strázsahalmi és fehéregyházi tarsolylemezek már nem jutottak el a visszamaradt csoportokhoz. Ebben az időben kijevi műhelyekben készültek a bécsi szablyák is, amelyek fejedelmi méltóságjelvényként hatalmat demonstráltak.
Ettől az időponttól számítható a honfoglalásra készülődő törzsek (élükön Álmos fejedelemmel), teljes emancipációja a Kazár Kaganátustól. A visszamaradó törzsek ekkor már szintén biztonságos helyekre települtek, eltávolodva a kazár kormányzattól. Amilyen mértékben fokozódott (875 után) a lázas fegyverkezés, ugyanolyan mértékben lazult a kapcsolat a visszamaradt törzsekkel, de ez a kapcsolat a kereskedelmi karavánélet formái között megszakítatlanul továbbra is virágzott és még a
honfoglalás lezajlása után sem szakadt meg. A honfoglalásra készülődők kazár birodalomtól való végleges elszakadása véglegessé vált.
Erre az időszakra jellemző a monogámiára való áttérés is. Az összes honfoglalásra vonatkozó forrásaink egyértelműen tanúsítják, hogy a nagy meginduláskor az egynejűség a honfoglalóknál már jó ideje meglévő, természetes és megszokott volt.
A 889. évi megindulás nem okozott túlságos nagy vákuumot a Dnyeper-Donec és Don vidékén. A magyarok nyomában zsoldos besenyők hozzátartozóikkal, valamint normann népcsoportok telepedtek le. A honfoglalásban résztvevő csoport távozása Kijevből és vidékéről megegyezés alapján történt.
ANONYMUS erre vonatkozó közlését a dirhem leleteink igazolják. Ezek a dirhemek Kijeven keresztül jutottak tovább nyugatra, ugyanazon az úton, amelyen maguk a honfoglalók vonultak. A visszamaradt magyar népcsoportok teljes mértékben részt vettek
a kelet európai gazdasági élet vérkeringésében. Még az itt-ott felbukkanó egyes magyar sírok – Tankejevka, Vorobjevo stb. – nemesfém mellékleteit sem lehet kereskedelmi árucikknek minősíteni, hiszen a csoportok közti közlekedés rendkívül intenzív volt.
Hogy az idegen népek, amelyeknek közvetlenül semmi részük sem volt a koncentrálódás létrehozásában, vásárlással, cserével,
rablással vagy ajándékként jutottak-e hozzá a csillogó nemesfém készítményekhez, eldönteni nem lehet. Bulgáriában, forrásadatok szerint, ÁRPÁD és KURSZÁN, mint követek, továbbá nagy magyar hadsereg fordult meg. Bolgár kerámián a palmettás minták rendszeres feltűnése lehet összefüggésben a magyar viselet ottani megjelenésével. A fémleletek kereskedelmi úton is kerülhettek Bulgáriába.
Palmettás művészetünk nagy hatással volt a a skandináv népek és az északi országok művészetére. Ezzel a palmettás művészettel a skandináv-arab világkereskedelemben nagy szerepet játszó normann karavánok vezetőinek és fegyveres kísérőinek számtalanszor volt alkalmuk megismerkedni, amikor útjuk Kijeven és a Donec-medencén át a magyar telephelyek és műhelyek közt vezetett. A
skandináv, viking hajózászlók mintái és technikai megoldásai a magyar tarsolylemez művészet hatása alatt készültek, de már a skandináv igényeknek megfelelően átdolgozva. A skandináv Jellinge- és Ringerike-stílus nem egyéb, mint a tarsolylemez művészet egyenes folytatása. Kihatásának nyomai még Angliában is megtalálhatók. Olyan arányú koncentrálódást azonban, mint az ősmagyarság 889. előtti hazájában, sehol sem találunk.
A honfoglalásra készülődő magyarság erősen koncentrált fémművessége igen jelentős történelmi alapokon jött létre. Nemcsak egyes alapvető tárgyformák, hanem a minta anyag egy része is a megelőző korokból öröklődött át az ősmagyarság igényeit szolgáló műhelyekbe. Az összetevő elemek hagyományokat fejeznek ki, a hagyományok mögött pedig történelem húzódik. Ezért van az, hogy a régi Európában egy nép akkor emelkedik fel az ősállapot homályából történeti szerepre, mikor az ősi hagyományait fenntartó saját fémművességét történeti fokon álló célok szolgálatába állítja. A kijevi állam területén a 9. században két nép volt ezen történeti fokon: az ősmagyar és a normann.
A szláv törzsek még nem mentek át a koncentrált fémművességi fejlődés fokozatán. Éppen ezért nevetséges soviniszta törekvés akár a normann, akár a magyar fémművesség alkotásaiból elcsipegetni egyes darabkákat egy olyan nép számára, melynek hagyományaival ezek nincsenek összefüggésben.
Fettich Nándor: A kievi magyar fémművességről – Magyar Történelmi Szemle, III. évf. 1., Buenos Aires, 1972.
magyarno.com
